Az önmagával szembeni túlzott elvárások és a kapuzárási pánik elengedése
Az életünk során számos kihívással szembesülünk, és gyakran túlzott elvárásokat támasztunk magunkkal szemben. Az önmagával szembeni túlzott elvárások, a túlgondolkodás és a kapuzárási pánik olyan problémák, amelyek sok ember életét megkeserítik. Azonban fontos megértenünk, hogy az ilyen hozzáállás nem segít minket előre, sőt, akadályozhatja a boldogságunkat és elégedettségünket.
A túlzott elvárások gyakran abból erednek, hogy önmagunkkal szemben túl magas mércét állítunk fel. Folyamatosan azt várjuk el magunktól, hogy tökéletesek legyünk minden területen, és hogy mindig mindenki elismerje és dicsérje a teljesítményünket. Ez azonban egy irreális elvárás, amely csak csalódást és stresszt eredményezhet.
Az önmagával szembeni túlzott elvárásokhoz gyakran társul a túlgondolkodás. Folyamatosan magunkat hibáztatjuk mindenért, és mindig a legrosszabb forgatókönyvet látjuk előre. Ez a gondolkodásmód azonban csak további szorongást és stresszt okoz, és nem segít megoldást találni a problémákra.
A kapuzárási pánik pedig akkor jelentkezik, amikor úgy érezzük, hogy az idő szorít minket, és hogy lemaradunk az életben. Folyamatosan azt érezzük, hogy minden pillanatot ki kell használnunk, és hogy minden területen sikeresnek kell lennünk. Ez azonban csak további nyomást és stresszt eredményez, és nem hagy helyet az elfogadásnak és a megengedésnek.
Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy személy, akivel dolgoztam. Az egész család járt hozzám, különböző okok miatt, de az apát súlyosabb problémák gyötörték. Májcirózisa volt. Ahhoz szokott, hogy egész életében mindenki alávetette magát a parancsainak, hiszen parancsnok volt a katonaságban. Olyan katonás megjelenése is volt. Kedves, jóra való ember, de felettébb szigorú, legfőképp önmagával szemben. Sok mindent nem tudott elfogadni, főleg az életében beállt változásokat, mert semminek és semmirekellőnek érezte magát, haszontalannak a családban, amióta leszerelt. A túlgondolás, agyalás kihatott az alvására, a sok düh és frusztráció kikezdte az egészségét, de olyan ember volt, aki soha nem panaszkodott, nem kért segítséget, nem mondta el senkinek, ha beteg, még az orvos feleségének sem. Mire beismerte, nagy a baj, már túl késő volt. Műtétek, kezelések, pillanatnyilag javult, de nem igazán.
Amikor nálam járt, rájött, hogy ha elcsendesedik és magába fordul jó érzés és nem zakatolnak annyira a gondolatai, de ott is vihar van bent, így nem tudja eldönteni, hogy jobb: bent vagy kint, a szavait idézve.
Sokat beszéltünk az elfogadásról, az elengedésről, bevallotta, tudja, már nem sokat lesz itt, és többet szeretne tudni arról, ami rá vár. Ő teljesen megbékélt végül azzal, hogy el kell mennie, még akkor is, ha egyelőre tünetmentesnek tűnt.
Párszor találkoztunk. Örültem, hogy hallgatja otthon az anyagaimat. Segítettek neki és úgy érezte, ennyi elég volt neki. Két évvel később jutott el hozzám a hír, hogy súlyos állapotban van. Két hónap múlva láttam a gyászjelentést, de nem lettem szomorú, mert tudtam, fel volt készülve és elfogadta mindazt, ami rá várt.
Fontos felismernünk, hogy az élet nem verseny, és nem kell mindig minden területen a legjobbnak lennünk. Az elfogadás és a megengedés segít abban, hogy megtaláljuk a belső békénket, és elégedettek legyünk azzal, amink van. Nem kell mindig tökéletesnek lennünk, és nem kell mindig mindent megoldanunk. Az elfogadás és a megengedés lehetővé teszi számunkra, hogy nyugodtan és boldogan éljük az életünket, anélkül, hogy folyamatosan azon agyalnánk, mi lett volna ha?
Az elengedés, az elfogadás és a megengedés kulcsfontosságúak ahhoz, hogy megszabaduljunk az önmagával szembeni túlzott elvárásoktól és a kapuzárási pániktól. El kell fogadnunk, hogy nem vagyunk tökéletesek, és hogy hibákat követünk el. Ez teljesen természetes, és nem jelenti azt, hogy rosszak vagyunk. Meg kell engednünk magunknak, hogy pihenjünk, hogy hibákat kövessünk el, és hogy nem vagyunk mindig a legjobbak.
Tatár Annamária Hipnoterapeuta & Reiki mester