Mikor kezdünk felelősséget vállalni az életünkért?

Amint az előző írásomban is kifejtettem, a korbeli felnőtté válás nem egyenlő a lelki és szellemi érettséggel. Sajnos, sok szülő azt gondolja, hogy ha már a gyerek elérte a 18 éves kort, akkor ideje felelősséget vállalni magáért és ezt tegye meg egyik pillanatról a másikra. Hát, ez kicsit bonyolultabb, mint ahogy azt elképzeljük.

Miért is? Én szerintem, a felelősség vállalásra való tanítást/ szoktatást már egész kis kortól kell gyakorolni/gyakoroltatni a gyerekkel, hogy amire felnő, vagy én, szülőként úgy gondolom, hogy felnőtté vált, tudjon önálló döntéseket hozni, tudja mit jelent az, ha egyféle képpen dönt, mik a következményei, ha másképp, akkor mik, és el tudja dönteni maga, merre van az arra. Igen, ehhez az is kell, hogy valamilyen szintű tudatossággal is rendelkezzen a szülő, tudja, hogy ha most ezen dolgozunk és ezt megtesszük, akkor mi lesz ennek a hosszútávú eredménye. Természetesen a példamutatás egy alap a szülő részéről, hiszen akkor nem tud hiteles lenni abban, amit át szeretne adni.

Szülőként, nem könnyű ezt az utat járni. Én magam is sok kihívással találkoztam már ezen az úton. Ugyanis a mai korban az a divat, hogy anyuci meg apuci megtesz mindent azért, hogy a gyereknek meglegyen minden kényelme, ne szenvedjen semmiben hiányt, (mert nekem sem volt, és ne nélkülözzön, mint én) de nem vesz részt semmilyen tevékenységben, nem kap semmilyen feladatot, hogy ’’ne zavarjuk meg a lelki világát’’ és ’’ne terheljük már túl a gyereket’’. Valóban, az oktatási rendszer és minden más külső tevékenysége túlterheli őket és több pihenésre van szükségük, mint nekünk abban a korban. DE annak a gyereknek már most meg kell tanulnia, hogy ha önmagáról nem kezd el most gondoskodni, természetesen a korának megfelelő feladatokat elvégezni, akkor azt sem fogja tudni, amikor felnőtt lesz, hogy a tej nem a dobozban terem és az uborka nem tasakban nő.

Két nemű gyerekes anya vagyok és azt tapasztaltam, hogy a lányos anyukák kihasználják a lányokat a maximálisra a házimunkában, a fiús anyukák pedig semennyire a fiúkat, akiknek meg kétnemű gyerekeik vannak, mint nekem, ott elég nagy különbség érzékelhető a két gyerek közti nevelésben. A fiúknak minden IS meg van engedve és semmit sem kell tenniük semmiért, a lányoknak pedig az a természetes, ha ’’szolgaságra’’ vannak tanítva. Én mindig az egyensúlyra törekedtem, és azt hiszem sikerült is elérnem, kisebb nagyobb sikerrel. De azt tapasztalom, hogy mégis, amikor kell, tudnak önállóan dönteni és felelősségteljesek lenni, a nekik megfelelő életkorhoz képest. És ez megnyugvással tölt el.

És akkor elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor párkapcsolatokba mennek. És mindegyiknek megvan a maga elképzelése arról, hogy milyen egy igazi férfi vagy egy igazi nő, vagy legalábbis milyen az igazi a számukra. És mit tapasztalnak? Ugyanazt a mintát viszik tovább, hiszen nem tudnak mást, mert azt hozzák otthonról. És szembesülnek azzal, jó esetben, hogy vannak elvárások a másik fél részéről, amiket ők nem tudnak teljesíteni, vagy megpróbálnak, de belefáradnak, mert úgy érzik, hogy ez vagy az nem az ők feladatuk, hanem a másiké, és a másiknak kell megcsinálni, mert nem méltó hozzá. Ez jellemző mindkét nemre, persze különböző területre, most nem fogok ebbe részletekbe bocsátkozni.

Aztán jönnek a társfüggőségek és az áldozatszerepi minták, szétmennek a kapcsolatok, és minden kezdődik elölről egy újabb kapcsolatban. Ez egészen addig megy, amíg el nem kezd eléggé tudatossá válni az a felnőtt vagy fiatal, ahhoz, hogy megállítsa ezt a kört, meggyógyítsa a traumáit, kilépjen a negatív mintákból és végre elkezdjen felelősséget vállalni a saját életéért.

Na és akkor hogyan teszi ezt meg? Miben nyilvánul meg? Mi az én feladatom egy párkapcsolatban és hol kezdődik a másiké? Támogatom, emelem vagy visszahúzom a párom a feladataiban? Hogy találom meg az egyensúlyt a munka, a párkapcsolat és a mindennapi élet között? Ha teszek valamit, tudom-e, hogy az milyen következményekkel jár és képes vagyok-e

azzal szembenézni? Ha mondok valamit, tudom-e azt, hogy minden kimondott szónak súlya és következménye van? Meg tudok-e ezzel birkózni, ha rosszul sül el a dolog? Ha valami nem úgy alakul, ahogy azt elképzeltem, -mert ugye nem csak az én akaratomtól függ, hanem sok más tényező is közrejátszik, amire lehet hogy van, lehet hogy nincs befolyásom,- el tudom-e fogadni, hogy újra kell tervezzek dolgokat? Képes vagyok-e változni és elfogadni a változásokat, amik jönnek az életembe? Mennyire vagyok tanítható? És sorolhatnám.

Igen, ahhoz, hogy tudjak felelősséget vállalni magamért, az életemért, a döntéseimért és a döntéseim következményeiért, kell egy olyan tudatosság, amit meg lehet felnőtt korban is tanulni, de az én olvasatomban a legjobb, ha kis korban erre vagyunk nevelve, erre tanítjuk gyermekeinket. (Ha szerencsések vagyunk, és ilyen szülőket választunk magunknak). Mert ezzel nem csak a saját életünket, de főleg a gyerekeink életeiket könnyítjük meg. Sokkal gyorsabban tudnak önállóan dönteni, felismerni a hibákat, – hiszen azok mindig is lesznek – és a megfelelő segítséggel, meg is tudják oldani a kihívásokat gyorsan és szenvedés mentesen, anélkül, hogy mély nyomot hagyna benne.

De ha mégis mélyek a sebek, akkor is van megoldás. Mert minden kellemetlen helyzet is tud tanítani és érdemes tanulni belőle. És formál, fejleszt és erősít. Mert ugye tudjuk, ami nem öl meg, az megerősít. De ha keressük a számunkra legmegfelelőbb módszert a gyógyulásra, fejlődésre, megértésre, kéznél van a hipnoterápia is. Általa olyan sebeket, traumákat lehet feloldani, ami végleges megoldást tud nyújtani. De van, akinek elég csak egy beszélgetés, egy kérdés-felelek tanácsadás, hogy meglássa mi a következő lépés. Hiszen sokszor előfordul, hogy nem látjuk a fától az erdőt. Ezért van a coaching (életvezetési tanácsadás).

Ha úgy érzed, hogy kihívásokkal küzdesz felnőttként, szülőként vagy a fenti kérdéseknek a legtöbbje olyan választ ad számodra, ami talán megébreszt benned egy olyan érzést, hogy változtatni kell, de nem tudod hogyan, szívesen segítek. Megtalálható vagyok szinte minden kommunikációs csatornán vagy e-mailt írhatsz és megtaláljuk a számodra legmegfelelőbb módszert, hogy érdemben tudjak neked segíteni.

Tatár Annamária

Hipnoterapeuta, Coach, Reiki mester quantumhipno@gmail.com